Önkormányzati sajtószolgálat

2014. július 15., kedd 12:28

"Ápolni kell a hagyományt, Barátom!"

Moldvai kör- és füzértáncokat, és somogyi ugróst tanultak
Harminckettedik alkalommal rendezte meg a mezőhegyesi József Attila ÁMK a gyermek néptánctáborát júniusban, melyen 56 gyermek vett részt Sepsimagyarósról, Hódmezővásárhelyről, Szegedről, Békésről, Mezőberényből és természetesen Mezőhegyesről. A néptánctábor vezetője immár második alkalommal Mahovics Tamás, a Belencéres Néptáncegyüttes művészeti vezetője, a Népművészet Ifjú Mestere-díj birtokosa, segítői: Miklós János, a Nagyvárad Táncegyüttes egykori alapítója, vezetője, majd táncosa, jelenleg vállalkozó néptáncoktató, néprajzkutató, néptáncos, táncos előadóművész, valamint Miklós-Papp Zsuzsanna, a Nagyvárad Táncegyüttes egykori táncosa, vállalkozó, néptáncpedagógus, a Népművészet Ifjú Mestere-díjas népdalénekes és népviselet készítő voltak, akiktől a résztvevők Moldvai- és Somogyi táncok alapjait sajátíthatták el. A tábor megrendezését a Nemzeti Kulturális Alap (www.nka.hu) és a Békés Megyei Néptáncosok Szövetsége támogatta. Az egyik próba szünetében a Hódmezővásárhelyi Kankalin Néptáncegyüttes Kisgömböc csoportjának tagjaitól megtudom: tizennégyen érkeztek óvodáskortól egész a hatodik osztályos korig. A lányok szinte kórusban mondják: - Második alkalommal vagyunk itt, jól érezzük magunkat, jók a programok, jó a társaság, az oktatók nagyon viccesek. – Melyik volt a legnehezebb tánc, amit tanultatok? – kérdezem. – Hát az üveges – mondja az egyik kislány, a többi egyetértően bólogat. – Az a kár, hogy hamar eltelnek a napok – mondják a Törökné Tárkány Szűcs Katalin vezette csoport tagjai. Nagy Balázs 3. osztályos, és Egri Simon 2. osztályos tanuló több dologban is egyetértenek: - A programok közül az ópusztaszeri kirándulás tetszett a legjobban, a moldvai táncok közül Az ördög útja volt a legnehezebb, viszont a Balázsnak egyúttal az volt a kedvence is, míg Simonnak inkább a kanásztánc lopta be magát legjobban a szívébe. Miklós Jánossal, a néptánctábor egyik oktatójával a Kozma-ligetben ültünk le beszélgetni az egyik gesztenyefa lombsátra alá. Miklós 1990 óta foglalkozik tánccal és néptánc-pedagógiával. 1993-ban Budapesten a Magyar Művelődési Intézetnél népművelői és táncoktatói képesítést szerzett. 2002. február 1-jén megalapította a Nagyvárad Táncegyüttest, 2012. április 2-án minden indoklás nélkül leváltották művészeti vezetői posztjáról, 2012. április 3-ától 2013. november 25-éig a Nagyváradi Táncegyüttes néptáncosa, táncos előadóművésze volt. Közben 2005-ben néprajz-antropológia szakon elvégezte a Babes-Bolyai egyetemet. 2013. augusztus 28-ától vállalkozó néptáncoktató, néprajzkutató. Közben vőfélykedik is. Feleségével, Papp Zsuzsannával 2006. június 24-én házasodtak össze, két gyermekük van: Anna 8, Luca 4 éves. Mintegy másfél éve közösen tervezik és varrják a népviseleti ruhákat párjával. Nagy hasznát veszik Miki (ismerősei bizony már csak így nevezik) néprajzos ismereteit. Legfőbb céljuknak a hagyományok tiszteletének továbbadását, elsajátítását tekintik.
-Hogyan érintette, mikor 2012. április 2-án egy sajtótájékoztatón a nagyváradi Szigligeti Színház főigazgatója: Czvikker Katalin minden indoklás nélkül bejelentette azt, hogy leváltják önt a Nagyvárad Táncegyüttes társulatvezetői tisztségéből, s művészeti vezetőnek Dimény Levente színművészt nevezi ki? – kérdezem Miklós Jánost.
–Iszonyúan dühös és elkeseredett voltam, nem is annyira a személyem ellen elkövetett támadás, hanem inkább amiatt, hogy a társulat élére nem szakembert neveztek ki! De végül is lezárult ez a korszak az életemben. A Dimény nem tehetett róla, csupán azt tette, amit kértek tőle. Ezt követően még több mint egy évig táncoltam az együttesben.
-De beszéljünk inkább a néptánctáborról. Milyen táncokat tanítottak?
-Moldvai kör- és füzértáncokat, és somogyi ugróst. Az eszközös táncokkal (bot és üveg) tulajdonképpen az volt a célunk, hogy a gyerekekben idejekorán megerősítsük a nemi identitásukat. Az utolsó három napban tánccal egybekötött, magunk által készített viselet bemutatót (moldvai, széki, sóvidéki) is tartottunk. Fontos szerepet kaptak a népi gyermekjátékok.
-Hogyan érezték magukat Mezőhegyesen?
-Csodálatos hely, csodálatos szervezők és vendéglátók. Külön kiemelném Mitykó Zsolt alpolgármester urat, Soósné Záluszki Mária igazgató asszonyt és Perlaki Edit szervezőt. Említettem például Editnek, hogy jó lenne körüljárni Mezőhegyest, s még ezt is megszervezték. Alpolgármester úr beszélt Mezőhegyes történetéről.
-Mi a véleményük a gyerekekről?
-Évente kettő, három tábort is megérdemelnének ezek a gyerekek, mert éhesek, szomjasak a tudásra. Tegnap az alpolgármester úr említette, hogy gyermekkorában Pitvaroson nyaralt és szemének tetsző látvány volt az egyik utcában elültetett szilvafák sora. Azt mondta, hogy azok egy részét a nagyszülei ültették, és szülei ették a termését. Aztán meg azt is, hogy egy éve, mikor arra járt, szívszorító látvány volt számára, hogy nem látja már gyermekkora szilvafáit. – Mi marad így? – kérdezte. – Nincs már aki ültessen és vessen! – mondta. Én meg azt, hogy szeretem magam teremtő embernek hinni. Az a véleményem: ezek a táborok a gyerekekben elültetik a magokat. A jövő feladata, hogy a magok fákká cseperedjenek bennük!
Epilógus: Nem a legújabb székely vicc, de akár az is lehetne. „Ápolni kell a hagyományt, barátom!” – mondja az egyik szakmabeli a másiknak. „Ápolni?! Miért, talán beteg?”
M. Szabó Mihály

1 csatolt kép